Emitt pedig Túri Tímea teljes szövege, annyira tetszett, hogy elloptuk, de fotók nélkül, azokat a literás linken lehet megnézni:
Határon innen
Az összetartozó kulturális tereket földrajzilag is összekötő Sínbusz-fesztiválnak pedig épp a határátlépés a lényege: a menetrend szerinti sínbuszon október 14-én, kedden írók-költők megafonos felolvasással zötyögnek át Szegedről Szabadkára, hogy este már a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban beszélgessenek, másnap pedig Szabadkáról Szegedre érkezik a járat, hogy aznap este a REÖK-palotában folytatódjon a felolvasás. A határon innen is élvezhető gazdag kísérőprogramokkal – filmvetítésekkel és koncertekkel – vígasztalom magam, no meg a pénteki Kiš-esszé szimpóziummal. A hét végére kiderül, sovány-e a vigasz.
Egy héttel a Szeged-Szabadka között ingázó Sínbusz-fesztivál előtt tör rám a pánik, hogy nincsen útlevelem. Pedig – Kiss Tibi örökérvényű soraival szólva – erre „volt már annyi jel”. Az összetartozó kulturális tereket földrajzilag is összekötő Sínbusz-fesztiválnak pedig épp a határátlépés a lényege: a menetrend szerinti sínbuszon október 14-én, kedden írók-költők megafonos felolvasással zötyögnek át Szegedről Szabadkára, hogy este már a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban beszélgessenek, másnap pedig Szabadkáról Szegedre érkezik a járat, hogy aznap este a REÖK-palotában folytatódjon a felolvasás. A határon innen is élvezhető gazdag kísérőprogramokkal – filmvetítésekkel és koncertekkel – vígasztalom magam, no meg a pénteki Kiš-esszé szimpóziummal. A hét végére kiderül, sovány-e a vigasz.
Szerda délután ténfergek a szegedi vasútállomáson, még nem tudom, hogy elmarad a sínbuszon érkezők számára a szegedi városnézés, még csak azon csodálkozom, micsoda idegenség vasútállomáson lenni, ha az ember nem akar utazni. Kedden nem jöttem ki az indulás előtti koncertre, mert ha elindul a vonat, a szívem úgyis megszakad. Kívül vagyok időn és téren, furcsán méreget egy nagy bőröndös bácsi, nincs is poggyászom, én meg a képekre gondolok, amiket Anikó küldött át reggel a tegnapi sínbuszjáratról. Anikó Magyarkanizsa és Szeged között él kettős életet, a határátlépés, ami számomra bürokrácia gátolta vágy, számára mindennapi valóság.
Lassan megérkezik a sínbusz, és feltűnik Orcsik Roland, aki Kollár Árpád mellett a Kultúrcsempész Sínbusz-fesztivál megálmodója és megszervezője. Szomorúan tudomásul veszem, hogy nem lesz városnézés, és a sínbuszról kérdezem: Rolandból pedig árad a szó, ahogy Davor, a sínbusz kalauzának zsebéből potyogtak Roland elbeszélése szerint folyamatosan a megkülönbözhetetlen menet- és bankjegyek. Ahogy hallgatom, úgy tűnik, a sínbuszon való felolvasás mégiscsak a nyitottság és a közvetlenség természetes megélésében különbözhet a kukucskáló színpadok természete szerint beállított irodalmi estektől.
Ami nem jelenti azt, hogy amúgy ne lehetne jó hangulatú, oldott egy felolvasás: ezt is példázta szerda este a Reök-palota, amikor az aznapi megafonos utazás résztvevőinek verseit és prózáit két nyelven – szerbül és magyarul – hallhattuk. A beszélgetéseket Orcsik Roland tolmácsolja, a műfordításokat pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnázium diákjai olvassák fel, így mindenki érthet mindent. Bár néha így is zavaró, ha a fél terem nevet, a másik fele pedig még nem tudja, min – hiába, ezek a kulturális sokszínűség mindennapi hátulütői. A mellettem ülő Anikó azonban feltalálja a szinkronműfordítás műfaját, a jegyzeteimben pedig kijavítja a tévesen írt neveket, pótolja a hiányzó mellékjeleket. Anikó nélkül félkarú óriás vagyok, a segítségével azonban piciben is megtanulom, mi is az a kulturális párbeszéd.
A fordításoknak köszönhetően lehetünk részesei Tamara Šuškić sajátos női világot bemutató írásainak, a legendás hatvanas években kötött barátságokról is mesélő Vladimir Kopicl avantgárd verseinek, Slobodam Tišma eltűnő vidékeket megidéző, a nosztalgiától mégis mentes prózájának vagy Siniša Tucić groteszk, erőteljes szövegeinek. Az esten felolvas még Virág Gábor (akit valószínűleg többen ismerünk Aaron Blumként) és Kollár Árpád is, ám van olyan vers is, amit nem kell és nem is lehet lefordítani. Ladik Katalin hangköltészeti performansza univerzálisan érthető mindenki számára; elképesztő, micsoda hangok lakozhatnak az emberben, ha van, aki megszólaltatja azokat.
A hangköltészetnél is általánosabb megértésre számíthat a kép, a film – juthatott eszünkbe a spanyolviasz-igazság október 16-án, csütörtökön a Fövenyóra című film kapcsán akkor is, ha a vetítés utáni beszélgetésen a nyelvi akadályoktól való viszonylagos függetlenségről nem is beszélt volna a rendező, Tolnai Szabolcs. A címadó regényen kívül más Danilo Kiš-művek alapján is készült Fövenyóra megkapó érzékenységgel, lírai fekete-fehérben meséli el egy széthulló család történet, a film főszereplője mégis a történelem kegyetlen gépezetén túl az abból kiirthatatlan emberi tekintet figyelme lesz: az óvatosság, ahogy régi zsidó szállásadóját felismerni nem akaró hivatalnok a töltőtoll hegyével arrébb tol egy hernyócskát. Ahogy Pohárnok Gergely, a film operatőre fogalmazott: a cél az volt, hogy Danilo Kiš művének szellemében a történet brutalitásának és az elbeszélés költőiségének egységét filmen is visszaadják. Ha ez volt a cél, úgy tűnik, sikerült. Az apró megfigyelések tisztasága miatt pedig – hiába fut az elbeszélés több szálon – mégis az egyszerűség a legjellemzőbb az apa után nyomozó fiú történetére, amelybe a rendező, állítása szerint, a saját apja történetét is beleszőtte. Bár úgy tűnik, Tolnai Ottó fiának lenni kevesebb apakomplexussal járhat, mint azt kívülről gondolhatnánk.
Tolnai Ottót vártuk az október 17-i Kiš-esszé szimpóziumra is, akinek kényszerű távollétében Balog József olvasta fel a költő Kišről írt verseit, melynek végén „Danilo ellebegett volt az Argentína teraszáról”. A Grand Café rendezvényének jóvoltából azonban kicsit Szegeden is megidéződött, köszönhetően annak a figyelemnek és szeretetnek, amely egyaránt volt jellemző a felolvasás és beszélgetés résztvevőire.
A felolvasásra munkásságukban Kišhez kötődő írók, költők és irodalmárok egyaránt meghívást kaptak, ezzel is demonstrálva azt – mint arra Mikola Gyöngyi, a szimpózium ötletadója és moderátora is rámutatott –, hogy a szépírók és a tudósok valójában ugyanazt művelik, még ha sokféleképpen is. Az esszé műfaja pedig – határhelyzetéből adódóan is – különösen alkalmas a szépírók és tudósok közötti párbeszéd megteremtésére.
Az estébe nyúló délután így az esszé műfajának különböző megvalósulásait is megmutatta. Radics Viktória – aki breváriumot is írt Danilo Kišről, Kiš szövegeivel – élet és irodalom összefüggéseire érzékeny módon idézte meg Kiš életútját, amely folyamatos utazások és országok közötti változások történetének is tűnhet. A szerb nyelven író, zsidó származású, magyar felmenőkkel is rendelkező, Párizsban is élő Kišt valóban gyakran határozzák meg e nemzetiségi sokszínűség felől, így Radics is sugallta: a magyar kultúra számára is értékes Kiš örökségének felismerése, munkáinak és gondolatainak emlékezetben tartása.
Marko Čudić a Kiš által utólag „Családi cirkusz”-nak nevezett trilógia – a Korai bánat, a Kert, hamu és a Fövenyóra – első darabját vizsgálja közelebbről a tudományos értelmezés módszereivel. Thomka Beáta a két további, szintén életrajzi alapú regény elemzését nyújtja, a Fövenyórát apa és fiú közös történetének értelmezve, amelynek találó metaforája a könyv első fejezetében szereplő kép egymás szemébe néző tükörprofiljai.
Forgách András a Borisz Davidovics síremléke nyomán írt A görény dala című drámájából olvasott fel. Forgách ötletesen birkózik meg a felolvasószínház nehézségeivel, és a lendületes és gazdag humorú szöveg hallatán könnyen el is feledkezünk arról, hogy csupán egy ember hangján szólal meg a körülbelül tíz szereplő. A szimpózium szünetében felvételeket is láthatunk a Stúdió „K” megvalósult előadásából, sokunknak azonban még így is jobban tetszik Forgách előadása.
Szőke Katalin filológiai sétához hasonló esszéjében Oszip Mandelstam munkáinak és életrajzi történeteinek fantomszerű jelenlétére hívja fel a figyelmet Danilo Kiš műveiben. Szőke Katalin felolvasásához Balázs Attila egy Danilo Kiš-idézetet fűz az általa is fordított Anatómiai leckéből, így később – vagy csak a hosszúra nyúló szimpózium miatt – a beígért regényrészletét már nem hallhatjuk.
Bagi Ibolyának A szemétdomb mint az egyetemes világ rezüméje című írása valószínűleg a legközelebb áll a klasszikus esszé műfajához, miközben Kiš egy verse nyomán a szépírói tevékenységet az élet lerakódásaiban kutakodó guberáláshoz hasonlítja. Kollár Árpád Hogyan lettem (nem) nacionalista? című, humora ellenére is fojtogató írása pedig a multikulturalizmus felismerésének nehézségeiről beszél: vajdasági gyerekként hogyan lehet szembesülni mások nacionalizmusával, majd később felismerni – épp Kiš segítségével is – a saját nemzeti elfogultságot. Miközben hallgatom, gondolok arra, hogy akár van útlevelem, akár nincs, akár utazunk, akár nem, semmi realitása nincsen annak, hogy úgy érezzük, kultúráinkat bármi határ is elválasztaná egymástól.
Turi Tímea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése